A stressz állapotában a három lehetséges – automatikusan bekapcsoló – válaszreakció az üss, a fuss, vagy a fagyj le parancsa. Ebben a korábbi blogcikkben már volt arról szó, hogy ez mit is jelent, milyen viselkedési formát kapcsol be, most nézzük meg, miért fontos az a tény, hogy mindez automatikusan történik.
Automatikus = ösztönös, tehát az akaratunk által nem befolyásolt.
Mit is jelent ez az automatikus viselkedésmód? Mire jó ez nekünk? Miért működik így az ember?
Volt valaha olyan élményed, hogy hazavezettél, és csak akkor észlelted, hogy hazaértél, amikor már leparkoltál a ház előtt? „Ó, már itt is vagyok? Nem is emlékszem, hogyan jöttem.”
Ez egy példa az automata üzemmódra, amikor egy magatartást, egy cselekvést már annyira begyakoroltál, hogy nincs szükséged a tudatos figyelmedre ahhoz, hogy azt végre tudd hajtani. A hazavezetés példájánál maradva: már annyiszor bejártad azt az utat, hogy emlékezetből vezetsz úgy, hogy a mozdulataid, – például amikor indexelsz vagy kanyarodsz – , már nem is tudatosulnak. Minden lépés automatikus.
Apropó lépések: a járás maga egy tanult automatizmus.
Amikor egy kisgyerek járni tanul, nagy koncentrációt igényel az, hogy megérezze, mikor, melyik lábát kell a másik elé tenni, és mindeközben hogyan maradhat egyensúlyban. Amikor viszont megtanulunk járni, már egyáltalán nem kell a lépéseinkre tudatosan figyelnünk, sőt, tudunk séta közben beszélgetni, telefonálni, akár rághatunk is közben. Szó szerint megy minden magától.
Stressz hatása alatt az agynak az egyetlen fő prioritása irányít mindent: a túlélés parancsa. Ha pedig ez a cél, akkor a választási lehetőségek leszűkülnek a már ismert, ezért idegrendszeri szempontból biztonságos viselkedési módokra.
Ez azt jelenti, hogy az agy mindent „megtesz” annak érdekében, hogy biztosítsa, hogy adott helyzetben úgy cselekszünk, ahogy mindig is cselekedtünk hasonló helyzetekben.
Distressz hatása alatt tehát nem kezdünk új viselkedési formákba, nem rukkolunk elő formabontó ötletekkel, hanem főszabályként azt tesszük, amit mindig is tennénk.
Amikor arról beszélünk, hogy az agy a túlélésedet akarja biztosítani, ez azt is jelenti, hogy az agy energiát akar megtakarítani. A döntéshozatal az egyik legenergia-igényesebb emberi tevékenység.
Így hát az agy – ha csak egy mód van rá – kerüli a „felesleges” döntéshozatalt.
Mit jelent ez?
Ha már van egy mintánk arra, hogy hogyan cselekedjek egy adott helyzetben, az agyunk – mivel asszociatíve működik – egy hasonló helyzetben is ehhez a már létező mintához fog visszanyúlni, és ezt kínálja fel nekünk. Az agy automatikusan mindig a már meglévő, már ismert mintákhoz fog nyúlni, ahelyett, hogy újat próbálna ki.
Természetesen kipróbálhatunk új dolgokat, de ez extra erőfeszítést, extra energiát, extra fókuszt igényel.
Amikor stressz hatása alatt állunk, az agy egyértelműen a már ismert mintákat részesíti előnyben az újakkal szemben.
Tehát amikor stresszoldásról beszélünk, akkor nem csupán arról van szó, hogy hogyan legyünk lazábbak és nyugodtabbak annak érdekében, hogy jobban érezzük magunkat. Ennél sokkal többről van szó: arról, hogy hogyan váljunk képessé arra, hogy döntést hozzunk és változtassunk. Hogyan tudjunk felépíteni egy új magatartás-mintát, egy szokást beépíteni a napjainkba.
Arról szól ez az egész, hogy hogyan tudunk változtatni. Stressz hatása alatt a változás szinte lehetetlen.
Ha így gondolsz rá, akkor rájöhetsz, hogy a stresszkezelés nem luxus, hanem a kulcs ahhoz, hogy visszaszerezd a valódi döntési és változtatási képességedet a saját életedben, és képessé válj valami új mellett letenni a voksodat.
Itt kell megemlítenünk az akaraterő szerepét. Az akaraterőre úgy tekintünk, mint egy kulcs összetevője, sőt elengedhetetlen kelléke bármilyen változtatásnak.
De az akaraterő egy kicsit árnyaltabb: általánosan elterjedt tévhit az, hogy erősnek kell lennünk, bármi áron keresztül kell vinnünk a változtatási szándékunkat, és a változtatás „hordozóanyaga” maga az akarat.
De az akaraterő nem egészen így működik.
Képzeld el, hogy egy gumiszalaggal vagy odakötve a falhoz. Elhatározod, hogy elmész innen: pár lépést megtehetsz, de egy ponton túl a gumiszalag vissza fog rántani a kiindulópontodra – olykor elég fájdalmas rántással.
Az agyad ebből a „kiruccanási kísérletből” azt a következtetést vonja le, hogy a jelenleg ismert állomásod elhagyása veszélyes, tehát innentől kezdve még nehezebbé teszi az elmozdulást – képletesen szólva még erősebbé válik a gumiszalag.
Tehát amikor az akaraterőmet arra használom, hogy az agyam top prioritásával szembe menjek, az nem lesz fenntartható.
Az agy olyan, mint a menedzsment, amelyenek a fő prioritása a profitképzés. Képzeld el, mit szólna egy vállalati menedzsment, ha azzal állnék elő: holnaptól legyen a cég non-profit!
A természetes reakció az lesz, hogy elutasítják, és onnantól kezdve rám is gyanakodva néznének még jó darabig.
Ha azt javaslom: legyen néhány non-profit projektünk, ezt lehet, hogy legalábbis hajlandóak lesznek megfontolni, hiszen ez a gondolat nem áll szöges ellentétben a vállalati működés fő irányával és értékrendjével.
Mit jelent ez magamra vonatkoztatva?
Ha akarok valamit, az idegrendszeremmel együtt kell működnöm annak megvalósításán.
Nem lehet átnyomni valamit előkészület nélkül.
Ha túl nagy az ugrás, az agyam szabotálni fogja.
Tehát akkor milyen lehetőségeim vannak, ha változtatni akarok?
Az eredetileg még ismeretlen, vágyott célt ismerőssé kell tennem az agyam számára. Így ez az új dolog már nem fog olyan veszedelmesnek tűnni.
Vegyünk egy példát!
Ha állandóan 120 %-on teljesítesz, egy idő után elkezdesz fáradni, és úgy döntesz, szeretnél egy kicsit kevesebbet dolgozni. Ám az agyad szempontjából nézve az, ahogy eddig dolgoztál, egy jól bevált, sikeres recept, ami nagyon sok jót hozott neked: Sikert, elismerést. Tehát amint elkezdesz kevesebbet teljesíteni, az idegrendszered egy erős diszkomfort érzést kelt benned, és afelé nyom, hogy dolgozz ugyanúgy, mint korábban, noha nagyon másképp akarod csinálni.
Az ismerősből a teljesen ismeretlenbe ugrani mindig túl nagy ugrás.
Mit lehet tenni?
Sokkal jobb apró lépések mentén elindulni és fokozatosan bevezetni a változást, mert ha túl nagy az ugrás, akkor az újdonságot az agy stresszorként fogja értelmezni, a stressz hatása alatt beszűkülő gondolkodást pedig az automatizmusok irányítják. Ennek pedig az lesz az eredménye, hogy újra a régi, már ismert működési minta lép életbe – gyakran a legnagyobb jószándék ellenére is.
Bármi, ami új és ismeretlen, stresszt fog bekapcsolni.
Ha tehát változtatni akarok valamin az életemben, meg kell értenem, hogy a vágyott változás – különösen, ha jelenleg nagyon távolinak tűnik – bekapcsolja bennem a stressz-reakciót, így a stressz oldása, annak kezelése előfeltétele annak, hogy a változást el tudjam indítani.
