Akkor most a stressz-reakciót kiváltó stresszor mindenkiből ugyanazt váltja ki? Vagy vannak olyan tényezők, amelyek csak rám hatnak, és másra nem? Vagy hatnak ugyan másra is, de teljesen másképp. Ez hogy van?
Ebben a cikkben szemügyre vesszük a stresszorokat és azt, hogy miért fontos, hogy megértsük, hogyan és mit aktivizálnak bennünk.
Ha megérted a saját stresszoraidat, akkor tudni fogod, mik azok a “nyomógombok”, amelyek nálad különösen erősen váltják ki a stressz-reakciót. Ha pedig ezt tudod, akkor az egész stresszkezelés is könnyebbé válik. Úgyhogy megéri ezzel is foglalkozni egy kicsit.
Szóval mik azok a stresszorok? Melyek azok a tényezők, amelyek valamilyen láthatatlan módon kiváltják bennünk a stressz reakciót?
Mi lehet stresszor? Gyakorlatilag bármi.
Vannak olyan stresszorok, amelyekről általában mindannyian azt gondoljuk: ez bizony stresszt vált ki. Ilyen pl. egy baleset – akkor is, ha velünk történik, akkor is, ha egy szerettünkkel. Ilyen egy komoly veszekedés, konfliktus, a munkahely elvesztése, a gyász vagy egyéb traumák.
Ezekre úgy tekintünk, hogy aki ilyesmin megy keresztül, ott valóban érthető, és jogos, ha az érintett “stresszes”.
A túlélésünk érdekében úgy vagyunk bedrótozva, hogy bizonyos dolgokat mindannyian – vagy túlnyomó többségünk – veszélyesnek érzékelünk. Pl. természetes, hogy mindenki biztosan fokozott óvatossággal és figyelemmel – ha éppen nem rettegéssel telve sétálna egy szikla peremén. – Ha egyáltalán odamerészkedik.
Vannak azonban olyan stresszorok, amelyek más-más embernél más-más intenzitású stressz-reakciót váltanak ki.
Voltál már esetleg olyan helyzetben, hogy szemtanúja voltál egy közlekedési balesetnek, és míg te két napig nem tudtál aludni, annyira felzaklattak a látottak, a veled levő barátod két perc múlva már a következő hétre tervezett színházi est részleteit akarta volna megbeszélni veled?
Vagy fordítva: egy indulatos beszélgetést végighallgatva te csak jót derülsz rajta magadban, hogy emberek miken képesek veszekedni, míg a munkatársad pár nap múlva azzal kopogtat be hozzád, hogy szeretné veled átbeszélni a múltkoriakat – te már nem is tudod, mire gondol – mert szerinte az ott elhangzó mondatok hosszú távon érintik a csapatotok működését és hatékonyságát.
Hogy lehet ez? Ugyanazt az eseményt két ember másként éli meg, más következtetéseket von le belőle, más-más részlet ragad meg benne erőteljesebben, és másképp fog rá emlékezni.
Miért fontos ez? A stressz-reakció léte, intenzitása, formája, megélése egyéni.
Egyéni, mert az információ, amit az idegrendszerünk befogad, először egy szűrőn megy keresztül. Ezt a szűrőt agyunk részben – a túlélésünk érdekében – “készen kapta”, és az a célja, hogy ösztönösen, a tudatos gondolkodásnál gyorsabban felismerjük a veszélyes helyzeteket, és az üss vagy fuss automatizmussal reagálva életben maradjunk. Ez a legősibb szűrő az életben maradás kulcsa.
Van azonban a szűrőnek egy olyan része, amelyet idegrendszerünk a korábbi tapasztalataink alapján állított össze. Hogyan?
Egy élmény az agyunk számára sok-sok részletre bontható: a helyszín, a jelenlevő emberek, az aktuális hőérzetünk, illatok, ízek, a tapintás által érzékelt dolgok, a hangok mind-mind összetevők. Olyan, mint egy színdarab szereplői és díszletei: összességükben alkotják az élményt.
Az élményünkről az agy egyfajta lenyomatot, pillanatképet készít. Elhelyezi valahol a már korábban megtapasztalt élmények archívumában, összekapcsolja minden lehetséges hasonló eseménnyel, helyzettel. Ez az asszociáció a tanulásunk alapja. így kapcsolunk össze tudatosan - és nem tudatosan - adatokat.
Visszatérve a stresszre: az agyunk azt is eltárolja, hogy egy adott élmény számunkra inkább pozitív vagy inkább negatív volt.
Minden valaha megtapasztalt élményünk – akár emlékszünk rá tudatosan, akár nem – gondosan elraktározódott az agyunkban mint egy tökéletes archívumban. Az események – saját szubjektív megélésünk függvényében – pozitív vagy negatív előjelet kaptak aszerint, hogy inkább jónak, vagy inkább nehéznek, fájdalmasnak éltük meg. A pozitív előjelűek biztonságosak, a negatív előjelűek veszélyesnek minősülnek ebben a letisztult kategorizálási rendszerben.
Az agyunk asszociatíve dolgozza fel az információt: a hasonló helyzeteket hasonló kategóriákba helyezi.
Vegyünk egy példát: gyerekkoromban ért egy biciklibaleset, mert egy kutya megijesztett. Az agyunk ennek a tapasztalatnak a pillanatképéről egy lenyomatot készít. Ennek a lenyomatnak része a bicikli, a kutya, az útvonal, az adott időjárás, a helyszín: minden részlet, hihetetlen pontossággal. Mivel nem volt jó élmény, az idegrendszer elhelyezi a lenyomatot a „veszélyes” mappában.
Évek telnek el. Egy nap kimegyek biciklizni, és azon kapom magam, hogy ahelyett, hogy élvezném a jó időt és gyönyörködnék a tájban, feszült vagyok, és valami rossz érzés kerített hatalmába. Nem is értem, hogy mi ütött belém.
Egy ilyen helyzet oka könnyen lehet az a tény, hogy az agyunk számára korábbról – egy nem kellemes tapasztalatból – ismert helyzet bekapcsolja az „óvatossági üzemmódot”, mert ugyan mi már nem emlékszünk tudatosan, vagy nem tulajdonítunk neki ekkora jelentőséget, de az agyunk számára a képlet egyszerű: a régi lenyomaton ott a bicikli, ott a napsütéses idő, ott van az a tény, hogy egyedül vagyok, és ennyi elég is ahhoz, hogy egy kis félelmet becsempésszen a megélésünkbe.
Ugyanígy, ha valakivel egy komoly konfliktusom volt egy olyan szobában, ahol a szőnyeg kék színű volt, az agyam nem csupán azt tárolja el, hogy kihez kötődik a rossz érzés, vagy mi volt a veszekedés témája, hanem pontosan regisztrálja a szőnyeg színét, a szoba levegőjének illatát, és azt is, ha volt valamilyen zaj a háttérben.
Elképzelhető, hogy ha ez a konfliktus mély nyomokat hagyott bennem, akkor 10 év múlva, amikor egy olyan terembe lépek, és mondjuk pont egy megbeszélés helyszínére érkeztem, talán a magam számára is érthetetlen módon vagy aránytalan mértékben leszek feszült vagy esetlen, egyszerűen nem érzem magam komfortosan a helyzetben, és nem értem, miért.
Így próbál az agy minket megvédeni az ő szűrője szerint valós veszélyektől, és arra terelget, hogy a komfortzónánk biztonságában maradjunk.
Ha tehát ki akarunk innen lépni, akkor bizony fel kell tűrni az ingujjunkat.
A saját egyéni stresszoraim felismerése abban segíthet, hogy – ha lehet, megelőzzem -, vagy legalább hamarabb észleljem a kiváltott stressz-reakciót és így könnyebben, gyorsabban tudjam azt kezelni, oldani.
Fontos azt is tudatosítani, hogy ha még a saját stresszoraink is lehetnek meglepő apróságok, azt még nehezebb fülön csípni, hogy a másik embernél “mi nyomja be a gombot.
A stresszorok felismerése tehát fontos része a stressz-kezelésnek.
Ezek azok a nyomógombok, amelyeknek köszönhetően – a stressz részeként – pillanatokon belül automata üzemmódba kerülünk, amelyben viselkedésünk egy már ismert vágányon halad tovább – a változtatás esélye nélkül.
A stresszorok felismerése, esetleg azok összekapcsolódó láncolatának feltérképezése izgalmas detektív-munka lehet – akkor is, ha sok minden továbbra is rejtve marad a tudatunk mélyén.
Ez is az önismereti út része, amelyen már sok ügyfelemet kísértem hosszabb-rövidebb szakaszon. Ha benned is felmerül néha a kérdés, hogy egy-egy helyzetben miért is viselkedsz adott módon, és miért nem sikerül máshogyan dönteni, lépni, szólni, akkor érdemes lehet ezen a vonalon elindulni.
