Distressz hatása alatt a tudatunk némiképp beszűkül, és nem férünk hozzá a teljes kapacitásunkhoz.
Mivel agyunk biztonságra törekszik, ilyenkor jellemzően a már jól ismert sémáink szerint viselkedünk: nem újítunk, nem változtatunk – akkor sem, ha szeretnénk.
Ez az automatizmus azt hivatott biztosítani, hogy túléljünk: amikor hirtelen kell elugrani egy autó elől, akkor nem állunk neki azon töprengeni, hogy merre is mozduljak: agyunk felméri a lehetőségeket, és anélkül, hogy a tudatos szinten nekünk bármiben is dönteni kellene, már cselekszünk is.
A valóban veszélyes helyzetekben tehát ennek az automatizmusnak életmentő szerepe lehet.
Mi van akkor, ha stresszes környezetben, nagy nyomás alatt dolgozom, és ebben a közegben kell(ene) jól teljesítenem? Hogyan működnek akkor ezek az automatizmusok?
Az emberi agy szereti az automatizmusokat, begyakorolt szokásokat, viselkedési mintákat: ezek biztonságérzetet teremtenek, és agyunk számára ez a legfontosabb. Következésképpen nem szeret eltérni a már jól ismert sémáktól. Különösen akkor igaz ez, amikor valamiért veszélyt érzékel. Agyunk mottója vészhelyzetben: “Járt utat a járatlanért el ne hagyj!”
De mi van akkor, ha én direkt el szeretném hagyni a járt utat? Mi van akkor, ha fejlődni szeretnék, tanulni, és ezután másképp tenni a dolgaimat?
A tartós distressz állapotában ez igencsak nehéz lesz.
Mi is volt a stresszoldás három pillére?
Az első pillér alá tartozott minden olyan kommunikációs eszköz, amellyel kifejezhetem magamat, hangot adhatok igényeimnek, kéréseimnek, és tiszteletben tart(at)hatom a határaimat.
Ezek az eszközök tanulhatóak, és gyakorlással el tudod őket sajátítani.
A bökkenő az, hogy magához az eredményes tanuláshoz először csökkentenem kellene a stressz-szintet. Emlékszel? Distressz állapotában az agyunk gondolkodó, problémamegoldó része kevésbé aktív, hiszen a régi mintákból merítünk. Ugyancsak a stressz-reakció váltja ki azt, hogy a két agyféltekénk közti együttműködés kevésbé harmonikus. Így az új viselkedési minták beépítése jóval nehezebb.
Talán már veled is történt olyan, hogy olvastál arról, vagy egy tréningen, előadáson hallottad, hogy milyen helyzetben hogyan kellene és mit mondani. Az új lehetőség fellelkesített: Igen! Ez az! Nekem is ezt és így kellene mondanom!
Az újdonság eustressz formájában izgalommal tölt el, és alig várod, hogy egy alkalmas helyzetben kipróbáld az új kommunikációs stílusodat. Még a kulcsmondatokat is megfogalmazod, és már előre örülsz, hogy milyen megkönnyebbülés lesz, amikor X-nek végre egyszer az életben sikerül nemet mondanod, vagy Y-nal végre képes leszel nyugodt hangon közölni a véleményedet.
Aztán eljön az a pillanat – többnyire nem is nagyon tudsz felkészülni – és ott találod magad ugyanúgy igent mondva arra, amire nemet akartál mondani, vagy fordítva: elutasítva valamit, amire nem mertél igent mondani, és ahelyett, hogy szépen, nyugodtan mondanád el a véleményedet, süt a szavaidból a feszültség.
Mi történik ilyenkor?
A stresszes helyzetben az agyunk nem az újonnan hallott, olvasott mintát veszi elő, hanem a régit fogja ismételtetni. Miért? Mert az a legismertebb, és ilyen módon, a legbiztonságosabb.
Az újonnan tanult viselkedési mintát apránként tudod beépíteni a hétköznapi működésedbe, és ahogy egyre több sikerélményt élsz meg, úgy az idegrendszered számára is egyre természetesebb lesz az új minta.
A stresszkezelés kommunikációs pillére tehát szerintem az a pillér, amelyik a legtöbb energia-befektetést igényli, mert ezt az eszköztárat olyan helyzetekben alkalmazod, ahol mások is jelen vannak.
Nézzük az elme-központú megközelítéseket!
Ide tartoznak azok a módszerek, amelyek az elme lecsendesítése révén lekapcsolják agyunkban a vészcsengőt, és így testünk-lelkünk megnyugodhat.
Ez az eszközcsoport is nagyon hatékony és erősen javallott a gyakorlása.
A kommunikációs eszköztárhoz képest annyi a könnyebbség, hogy itt egyedül vagy: a relaxációs gyakorlatok lényege, hogy befelé figyelsz, a jelenben tartod a fókuszt, és csendet teremtesz magadban.
Mi itt a kihívás?
Hát pont az, ami az egésznek a lényege: az elcsendesedés.
Amikor feszültek vagyunk, stresszesek, akkor jellemzően az agyunk már szinte füstöl a sok cikázó gondolattól. Rágódunk valamin, újra-és újra lejátszuk a fejünkben az adott témához kapcsolódó lehetséges forgatókönyveket, magunkban kattogunk, és közben befeszül az állkapcsunk, a nyakunk és vállunk.
Ebből a kifeszített idegállapotból nagyon nagynak, szinte áthidalhatatlannak tűnik az a szakadék, amelynek a túloldalán ott vagyunk mi – ellazulva.
A tapasztalat az, hogy a stressz olyan magas szintű lehet, hogy adott esetben, ha azt javasolnám valakinek egy kifeszített stresszes állapotban, hogy lazítson, azt inkább tekintené provokációnak, mint egy jó ötletnek.
Az elménk néha olyan mértékben túlterhelt, hogy a lecsendesítése, lenyugtatása szinte lehetetlen feladatnak tűnik.
Ha egy felsővezetőnek azt javasolnám, hogy meditáljon napi 2x 20 percet, valószínűleg 2 perc alatt az ajtón kívül találnám magam. Ennek nem az az oka, hogy a meditáció rossz. A meditáció egy csodálatos eszköz, amit azonban meg kell tanulni, be kell gyakorolni ahhoz, hogy működtetni tudjuk. Ha valaki folyamatosan extrém nyomás alatt áll, akkor a relaxálás nagyon komoly kihívásnak tűnhet, amely nem feltétlenül eredményez gyors sikerélményt.
Nagyon sokszor hallottam már: „Ági, én már próbáltam ezeket a meditációkat, de nekem nem megy. Csak még idegesebb leszek tőle, és felrobbanok a frusztrációtól, mert én nem tudom „lecsendesíteni” az agyam.”
Mivel nincs sikerélmény, a gyakorlás nagyon gyorsan el is marad.
És elérkeztünk a harmadik pillérhez, a test-központú stresszoldáshoz.
Az elme központú megközelítések abból indulnak ki, hogy fentről, az elménkből, ha úgy tetszik a fejünkből lefelé képesek vagyunk olyan üzeneteket küldeni a testünknek, amelynek hatására az egész testben oldódik a stressz.
A test-központú megközelítések azt veszik alapul, hogy bizonyos testpozíciók, mozdulatok vagy gesztusok olyan visszajelzést küldenek az agyba, amelynek eredményeképpen az agyunk lekapcsolja a vészhelyzeti működést, és visszaáll a nyugodt, biztonságos üzemmódba.
Léteznek olyan egyszerű gyakorlatok, amelyeket könnyen alkalmazhatsz otthon, a munkahelyeden, vagy akár utazás közben is. “Ági, mire gondolsz? Jóga ászanánkra?” Nem – és igen. Ezek a gyakorlatok nem a legújabb idők találmánya: gyökereik többezer évre nyúlnak vissza azokba a régi kultúrákba, amelyek a mai napig élnek. Ám a forma, ahogyan mi használhatjuk ezeket, illeszkedik a mai életvitelünkhöz és kultúránkhoz.
A test-központú megközelítésekre úgy tekintek, mint egy olyan eszköztár, amely a mínuszról képes bennünket visszahozni az origóhoz, ahonnan már más technikákat is könnyebben tudok alkalmazni, mint pl. meditáció.
Az origo lehet az a nyugalmi pont, ahonnan dönthetek úgy, hogy a mélyebb ellazulás irányába mozdulok, vagy éppen a hatékony koncentrációmat erősítem és élesítem a fókuszomat.
Hogyan jelentkezik a stressz hatása testünkben?
Akár menekülünk, akár támadunk, akár lefagyunk, a nagy vázizmaink megfeszülnek, vérrel telítődnek, hogy képesek legyünk a futáshoz vagy ütéshez szükséges lendületre, illetve védelmezni fogjuk a testünk elülső részét, különösen a mellkas és a hasüreg területét, hiszen ott találhatóak a létfontosságú szerveink.
Stressz hatására felhúzzuk a vállainkat, hogy védjük a nyakunkat, zárjuk a mellkasi területet, amikor félünk, olyan kicsire húzzuk össze magunkat, amennyire csak lehet. Ez nem is tudatos, és nem is feltétlenül látványos, hanem elképzelhető, hogy sok kicsit befeszülésből, bezáró gesztusból áll össze. Ezek mind természetes védekező gesztusok.
Érdemes azonban tudatában lenni annak, hogy amikor fel- és/vagy előre húzzuk a vállainkat, vagy éppenséggel a laptopunkat vagy a telefonunkat nézzük, akkor a testünk pozíciója azt az üzenetet küldi a központnak, hogy aktivizálnia kell a veszély üzemmódot, mert lehet, hogy valamilyen vészhelyzet miatt húzod össze magad.
Amikor így ülsz, pár másodperc alatt a test elkezdi lereagálni magát a pozíciót.
Tehát nem csak az elme felől van üzenetküldés a test irányába, hanem ez egy oda-vissza működő információs csatorna, ahol a gondolataink és a testünk mozdulatai is hatással vannak az idegrendszerünkre, és így a fizikai és mentális állapotunkra.
Hogy ne csak a negatív példát mondjam, nézzük meg a skála másik végét: amikor valaminek nagyon örülsz, vagy látod, amikor az olimpián az egyik versenyző győzött, gyakran látjuk, hogy kitárják a karjukat, integetnek, ugrálnak örömükben.
Míg a félelem hatására összehúzzuk magunkat, az öröm, a biztonság a nyugalom állapotában nyitottakká válunk nemcsak lelki, de testi szinten is. A rendelkezésünkre álló teret kihasználjuk, kitárjuk karjainkat, integetünk.
Az ölelés maga egy nagy biztonságot jelölő gesztus: a karjaink kitárásával felfedjük a legsérülékenyebb részeimet, nem védekezem.
A skála két véglete tehát: totális összezárkózás vagy a testünk teljes megnyitása, karok kitárása, tér elfoglalása.
“Akkor most azt mondod, Ági, hogy minden alkalommal egy stresszes helyzet előtt, vegyem fel a „győztes” pozíciót?” Ha lehetőséged van, tedd ezt, de legalább húzd ki magad, engedd le a vállad, és nyújtózz ki!
