Ha foglalkoztat a kiégés, akkor feltételezem, hogy gyanús vagy magadnak, és lehet, hogy már te vagy mások, feltettétek a kérdést. Lehet, hogy ki vagyok égve? Honnan lehet ezt tudni? A kiégés meghatározásáról szóló előző videóban átbeszéltük, hogy mi is a kiégés, és kiemeltük annak folyamatjellegét. Ebben a cikkben végigvesszük az egyes fázisokat és az ahhoz kapcsolódó tüneteket. Ha a tünetek alapján be tudod azonosítani, hogy most hol állsz, akkor képes vagy meghatározni azt is, hogy merre tartasz. A GPS sem tud neked segíteni, hogyha nincsen meg a kiindulási pont. Ebben lesz segítségedre ez az áttekintés.
A kiégés folyamatáról és annak szakaszairól több elmélet is létezik, valamelyik négy, valamelyik öt, valamelyik tizenkét lépésre bontja az utat. Én itt most nektek öt lépésben foglalom össze a burnoutig vezető folyamatot.
Az első a lelkesedés szakasza. Ez a kezdeti fázis, amit remélhetőleg mindannyian megtapasztaltunk már, amikor örömmel, lendülettel vetjük be magunkat egy új projektbe, egy új munkába. Önmagában a lelkesedéssel még nincs is semmi gond. A problémát az jelentheti, hogyha azt hisszük, hogy a legfőbb munkaeszközünk a személyiségünk és minden rajtunk múlik, ezért nem engedhetjük meg magunknak, hogy pihenjünk, lazítsunk. Ebben a kezdeti fázisban jellemzően az erőnket túlbecsüljük, a munkával járó stresszt pedig elbagatellizáljuk.
Vegyünk például egy harmincas éveiben járó, fiatal, most kinevezett menedzsert. Komoly eredmények és kitartó munka árán jutott idáig. Ez volt az álma sok éven át, amiért küzdött. Most itt van, bizonyítania kell. Tudja, hogy képességei szerint alkalmas a pozícióra, mégis van benne némi bizonytalanság, hogy valóban elégedettek lesznek-e vele. Tehát rákapcsol, és megmutatja mindenkinek, jó döntés volt őt választani erre a pozícióra. Nemet nem mond, mert fél, hogy akkor gyengének gondolják, ezért minden mást háttérbe szorít az életében. Otthon, ha van kinek, elmondja: „Szívem, ez most egy ilyen időszak. Most nem lazíthatok. De hidd el, ez csak átmenet, amíg megerősödöm a pozíciómban, hogy végre egy kicsit levegőhöz jussak.”
A férj vagy feleség ugyanezt hallgatta pepitában az előző években, azzal az eltéréssel, hogy eddig ennek a kinevezésnek az elérése volt a záloga annak, hogy majd több időt tölthessenek együtt. De addig nagy a verseny, mindenki ezt a posztot akarja. „Értsd meg drágám, érted, értünk teszem”.
Hogy néz ki ez a szakasz egy vállalkozónál? Itt a régóta vágyott saját vállalkozás elindítása hatalmas energiákat szabadít fel. Az öröm és büszkeség mellé azonban megjelenik az a nyomás is, hogy itt már nem utalja senki havonta a fizetést a számlánkra, ami egyébként a nyugdíj és tébékötelezettségeket is rendezte, hanem neki magának kell a munkát is előteremtenie. Mivel okosan végiggondolta, hogy mit hogyan fog tenni, turbófokozatra kapcsol a megvalósításban. Nemet nem mond, mert úgy érzi, hogy ezt most még nem szabad reszkíroznia, minden munkát elvállal, hétvégén is dolgozik, éjszaka is, és a családját azzal vigasztalja, hogy örülni kell, hogy ekkora a kereslet az ő szolgáltatásai iránt, és így beindult a vállalkozás.
Ez a szakasz tehát olyan, mint amikor felszáll a repülőgép a kifutópályán, elhasználja az üzemanyag jelentős részét, hogy elérje a repülőmagasságot.
Ideális esetben bekövetkezik a második szakasz. Ez az az időszak, amikor az extra energiabefektetés és turbófokozat után valóban visszaveszünk a tempóból, és beállítjuk az egyensúlyt az életünkben. A repülőgép-metafóránál maradva: a gép eléri az utazási magasságot, az utasok kikapcsolhatják a biztonsági öveiket, isznak egy teát, beszélgetnek, eszegetnek, és kellemes nyugalomban haladnak úti céljuk felé. Persze, lehetnek turbulenciák, amikor vissza kell ülni, bekapcsolni a biztonsági övet, de alapvetően nyugalomban haladunk előre. Ez tehát a kiegyensúlyozottság időszaka.
Visszatérve az előző példánkra, a menedzser megerősödik a pozíciójában, magabiztos lesz, nemet mond, határokat húz, delegál és tiszták a prioritásai.
A vállalkozó kialakítja a működési ritmusát, egy-egy részfeladatot kiszervez, pontosan tudja, hogy mennyit bír el, mi az, ami már túl sok és fenntartható ritmust állít be. Az ő életében is vannak természetesen sűrűbb időszakok, de megtanulja kommunikálni a határait, tiszteletben tartja és tiszteletben tartatja azokat, és jut ideje feltöltődni, nem csak a munkájából.
A súlyosan kiégett emberek jellemzően ezt a szakaszt nem, vagy csak nagyon rövid időre tapasztalják meg. Akkor miért beszélek mégis erről az ideális állapotról. A tréningeken gyakran megkérdezik tőlem: „Ági, most aki lelkes, az mind kiég?” Nem. Nem ég ki feltétlenül. Aki kialakítja az egyensúlyi helyzetet, az együtt él az élet hullámaival, de kikerüli a lefelé húzó örvényeket.
Mi következik akkor, hogyha ez a szakasz kimarad, vagy csak nagyon rövid időre bukkan fel. Elkövetkezik egy nagyon nehezen fülön csíphető átmenet: a stagnálás és a kezdődő hanyatlás időszaka. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire alattomosan, apránként kúszik be az életünkbe a kiégés. És ez talán a legnagyobb csapda. Nem úgy jelenik meg, mint egy rettenetes szörny, aki le akar minket teríteni. Akkor felismernénk, és egyértelmű lenne, hogy ő a rossz, aki ellen harcolni kell. De a kiégés ennél ravaszabb. Nem látod a negatívat. Nem látjuk, mekkora árat kér. Csak azt látjuk, hogy itt van egy feladat, amire igent kell mondanunk. És már igent is mondtunk? És itt a következő. És arra is igent mondunk, különben mit gondolnának rólunk, hogy gyengék vagyunk? Hát azt nem kockáztathatjuk. És folyton újra és újra igent mondunk. Gondold ezt meg! Az igent mondás érték. Nem mondunk mindenre igent. Az igazinak mondunk igent, és ez a munkában is így van.
Nézzük a korábbi példánkban szereplőket. Harmincas vállalatvezetőnk rutinja a kemény munka hétközben, hosszan tartó napok és a hétvégi hajtás, amikor próbálja magát utolérni, de valahogy sohasem jön össze. Kérdezhetnénk, hogy ha ennyire szörnyű, akkor miért csinálja? Azért, mert a rendszer rövidtávon megjutalmazza őt az eredményeiért. Elismerik, kitüntetik, kezet ráznak, gratulálnak, kiküldik, kibővítik a területét. “Ugye még belefér, hiszen látjuk, hogy jól bírod.”
Tehát azt a visszajelzést kapja, hogy ez a helyes irány. Sőt, az az extra teljesítményszint, amit kialakított, már normálissá válik, úgyhogy, ha ki akar tűnni, még ahhoz képest is többet kell letennie az asztalra. Mindeközben persze nem ér rá kikapcsolódni.
Észrevétlenül, apránként elkezd fáradni.
Csak rémlik neki, hogy egy pár oldalas anyagot régebben, gyorsabban is megírt. Na persze nehéz ennyi ügy közepette egyáltalán fókuszban maradni, és amikor a kávétól vagy mástól enyhe szívdobogás van, vagy szorítást érez a mellkasában, akkor nyugtázza, hogy a vezetők élete ilyen. A másik ágazat vezetője például állandóan fejfájásról panaszkodik, már nem segít semmilyen tabletta. Most éppen valami svájci klinikán próbálja ki a legújabb kúrát, hátha az hat, szerencsére onnan is tud dolgozni, mert a privát szobában jó minőségű a wifi.
Vállalkozónk, ha nem sikerült neki beállítani a fenntartható egyensúlyt, továbbra is ezerrel pörög. Ügyfelei elégedettek, ő pedig ragyog, örömmel konstatálja, hogy sokkal jobban keres, mint bármikor korábban alkalmazottként, és mennyire jó, hogy a mai világban már bárhonnan lehet dolgozni. A gyerek sem ébred már fel, hogyha kikúszik hajnalban a dolgozószobába, mert azért az adminisztrációval kicsit meg-megcsúszik, és lehet, hogy már eszébe jut olykor, hogy ki kellene szervezni egy-egy részfeladatot, de ezt még túl korainak érzi.
Tudja, hogy nagyon jó abban, amit csinál. Kreatív megoldásaiért mindenki odavan, és úgy emlegetik, hogy ő nagyon kreatív. A kreativitására úgy tekint, mint egy kiapadhatatlan forrás, mint Misi mókus meséjében az örökké termő fa. Időtől, évszaktól függetlenül ontja gyümölcseit az arra éhezőknek.
Néha-néha elakad a gondolatmenet, és megijed, mert nem jön a szokásos ritmusban az ihlet, és még mindig nem sikerült kitalálnia, megoldania, megtalálnia azt a szót, azt a képet, de küzd, zsonglőrködik az idővel, a projektekben megpróbál sakkozni a határidőkkel, összerogy, feláll, megy tovább.
Ebben a szakaszban jelennek meg tehát a kimerültség első komolyabb jelei, hanyatlani kezd a teljesítmény. Nem érti, hogy mi történik? „Hát hiszen én mindig jól bírtam”, és hogyha időnként fel-felbukkan valamilyen fanyar kétség benne, akkor ezeket a gondolatokat elhessegeti és az eredményre fókuszál.
Már nem csak az motiválja, hogy sikeres legyen, hanem legalább annyira az is, hogy észre ne vegyék, hogy fárad, ezért inkább visszavonul, munkájába temetkezik, és a pihenésre való igényét nem hajlandó elismerni, nem hajlandó erről beszélni sem.
Hogy neki segítségre lenne szüksége? Ugyan már… És különben is, aki nem járta be azt az utat, mint ő, az hogy tudna neki egyáltalán bármiben segíteni? Eddig is csak magára számíthatott, ezután is csak magára számíthat.
Feszültsége esetleg egy-egy váratlan kitörésben vagy alvási nehézségekben jelentkezik. A mélyről jövő érzelmi, mentális kimerültség mellett lassanként megjelennek fizikai tünetek is, ezek azonban még tökéletesen elrejthetők. És ebben a szakaszban ez a legfontosabb. Elrejteni, letagadni, leginkább önmagunk előtt azt, hogy baj van, pedig itt már baj van.
Ezen a ponton még viszonylag könnyen visszafordítható lenne a folyamat, hogyha tudatosítaná, hogy merrefele tart, de nem tudja és nem is akarja megtenni. Arról, hogy miért nehéz a folyamat megfordítása, és a megelőzés, egy másik blogcikkben írok.
Csak a teljesítményre fókuszál, ami látható, kézzel fogható, és abban bízik, hogy az majd megtartja őt. De mint látni fogjuk, sajnos ebben téved.
Így aztán kikerülhetetlenül bekövetkezik a negyedik szakasz, amit a visszahúzódás vagy frusztráció időszakának nevezünk. Itt már a környezet számára biztosan egyértelművé válik, hogy az érintett nincs jól. A vállalati menedzser egyre cinikusabbá válik, már nem nevet őszintén, metsző gúnnyal illeti a naivitásnak és lelkesedésnek mindenféle megnyilvánulását.
„Én is voltam így… De majd meglátod…”
Megkeseredett, elfáradt és egyáltalán nem érdekli az egész. Az ölébe hullanak azok a feladatok, amelyekről pár éve azt gondolta, hogy milyen jó lenne, ha ezzel foglalkozhatna. De már nem érdekli. Már nem tud örülni sem az apróságoknak, sem a nagyobb sikereknek. Anyagilag minden megvan, a szükségesnél sokkal több, de mégis hiányzik neki valami. Gyakran úgy fogalmazzák meg: „Valahogy azt érzi, hogy eltávolodott saját magától.”
A saját életében, mint egy báb játssza végig a napokat, valódi öröm, valódi érzelmek már rég nem jönnek fel, nem tud örülni annak, ami megvan, és nem tud már vágyni sem semmire. “Mi értelme vagy így az egésznek?”
A teljesítménye már korántsem a régi. De a pozíció stabil, úgyhogy ez már nem jelent akkora kockázatot. Rutinból is tud már sok mindent kezelni, és vannak emberei, akik elvégzik a feladatokat. Így nem látszik annyira kívülről, hogy mi van a magban. Ez a tapasztalás gyakran életközépi válságként jelentkezik, egy olyan krízisként, amelyben megadatik, hogy újragondoljuk a számunkra fontos értékeket, prioritásainkat. Teljesen természetes jelenség, hogy ahogy haladunk előre az életben, igény nyílik bennünk valami másra, valami mélyebbre. Lehet, hogy felismerjük, hogy az a hajtóerő, ami korábban hajtott minket, az már nem motivál. És döntéseinket, hétköznapjainkat hozzá kell igazítanunk az új igényeinkhez.
Aki a látszat-igényekre hallgat, könnyen válhat nevetségessé, boríthat fel családokat, rombolhat le értékeket, hogy aztán rájöjjön, ott áll a belső űr ugyanúgy megvan, sőt csak mélyült. És közben sebeket szerzett és másokat sebzett meg.
Hogy néz ki ez a stádium a vállalkozónál? Ebben a szakaszban teljes mértékben belesüllyedhet a motiválatlanságba. Bár nem lelkesíti az, ami eddig lelkesítette, de nem tudja, hogy mit változtasson. Tartani akarja az eddig megszokott tempót, de könnyen lehet, hogy már se mentálisan, se fizikailag nem bírja. Az üresjárattól, a semmittevéstől fél, hiszen vállalkozóként nem ülhetünk karba tett kézzel, senki nem fog ránk gondot viselni, ha lustálkodunk, majd megnézhetjük magunkat.
A félelem és a bűntudat, – „Tulajdonképpen most mi bajom van?” – szinte teljesen ellehetetleníti a valódi pihenést. Így csak egyre tovább hajtja, vonszolja magát, és várja, hogy ez majd egyszer csak elmúlik magától. De nem fog.
Az utolsó ötödik szakaszt a teljes apátia, a személyiségünkből való kivetkezés, depresszió, teljes érzelmi, testi kimerültség jellemzi. Elképzelhető, hogy még dolgozunk, de már csak árnyképei vagyunk annak, amire valaha képesek voltunk. A jókedvünk már a múlté. Igazából nem is reménykedünk abban, hogy ez a helyzet valaha változni fog. Ha nagyon muszáj, még kifelé, feltesszük a maszkot, valahogy kibírjuk azt a pár percet vagy órát, amit mások társaságában kell töltenünk, egyébként pedig hagyjon engem mindenki békén. “Én megtettem mindent, senki nem mondta, hogy ez ide vezethet.”
Ismerős valamelyik szakasz? Megvan, hogy merre tartasz? Sikerült beazonosítani a kiindulási pontodat? Akkor már meg is tetted az első lépést. Átkeltél a Rubikonon.
A tünetek jelzések. Azt üzenik, hogy túltoltuk. A jó hír az, hogy ugyanúgy, ahogy a testünk jelzi, ha valami nem jó, és azt is jelezni fogja, hogyha elindulunk a jó irányba. Ennek viszont az a kulcsa, hogy meg kell tanulni önmagunkra figyelni.
A fent leírt folyamatban mindkét szereplőre igaz, hogy a saját belső igényeiket teljesen figyelmen kívül hagyva, csak a külső elvárásokra fókuszáltak.
Saját kiégésem kapcsán is, és az elmúlt több mint tíz év coaching tapasztalata alapján is tudom, hogy a burnout ott tud igazán kiteljesedni, ahol a figyelem sokkal inkább kifelé irányul, és befelé alig, vagy szinte semennyire. Természetesen nem arról van szó, hogy ne figyeljünk kifelé, vagy a környezetünk által megfogalmazott elvárásokra. Sokkal inkább arról van szó, hogy tanuljunk meg befelé figyelni, sőt, először inkább befelé figyeljünk, és utána kifelé, mert a rengeteg külső inger könnyen félrevisz minket.
Ha most felismerted, hogy melyik szinten állsz, akkor dönthetsz úgy, hogy irányt váltasz. És ma nem is kell ennél többet tenned. Ha megszületik benned a döntés, hogy változtatni akarsz, akkor már el is tudod kezdeni ezt a munkát. Igen, ez egy munka. Ugyanúgy, ahogy az idefelé vezető út egy folyamat volt, az innen kifelé vezető út is egy folyamat lesz, fontos különbség, hogy idefele még hajtott egy lendület, energia és lelkesedés, ami most már nincsen ott, de hogyha hajlandó vagy elindulni, akkor meg fogod tapasztalni azt, ahogy én is megtapasztaltam és nagyon sokan mások, hogy a burnout az életed egyik legnagyobb ajándékává válhat.
A magyar népmesehősök története mindig azzal kezdődik, hogy a krízishelyzetben elindulnak, mennek, mendegélnek, sorra találkoznak kihívásokkal, segítőkkel, végigküzdik a küzdelmeiket, és a végén elérik a vágyott célt. Úgyhogy bátorság!
