Szorongás – avagy: 20 évesen nem gondoltam volna…

Szociális szorongás. Már az elnevezés is rémesen hangzik. Nyilván olyan személyekre vonatkozik, akik gyengék, vagy akik nehéz családi körülmények között nőttek fel, mindig bántották őket, vagy akik sorozatosan kudarcot vallanak az élet minden területén… És nyilván fel sem merül szép, sikeres, vonzó, társaságban kedvesen csevegő, intelligens emberek esetében. Hiszen nekik mi okuk lenne a szorongásra?

20 éves lehettem, amikor először hallottam valakiről, hogy „szociális szorongással küzd”. Aha. Megértően bólogattam, mert azt sejtettem, hogy ez nem lehet kellemes, de hogy pontosan miről is van szó, azt nem igazán tudtam. Amikor elmagyarázták, hogy vannak olyan személyek, akiknek nagyon nagy erőfeszítésükbe kerül társaságba menni, pláne ismeretlen emberek közé, idegen helyre, és a tömeget egyáltalán nem bírják, és mindez kellemetlen testi tüneteket idéz elő… elcsodálkoztam. Van ilyen? Akkoriban éppen „intenzív-lelkes-szociális” időszakomat éltem, és nagy magabiztossággal fúrtam át magam a tömegen, ha kellett, színházban, moziban természetesen a középső székekre pályáztam, koncerteken nem bántam, ha az első sorokban majdnem összelapít a tömeg, a fő az volt, hogy ott legyek az események középpontjában, ahol minden lüktet, ahol történnek a dolgok. Mitől is féltem volna? Rendíthetetlen és állandó biztonságérzettel jöttem-mentem a világban. (Na jó, néha kicsit izgultam, ha már nagyon késő éjszaka volt, és egyedül mentem haza…)

El sem tudtam képzelni, hogy ez valaha is megváltozhat. Hiszen az nem is én lennék.

Nem hirtelen jött. Csak apránként, ahogy késő délután már nem olyan perzselő a nap ereje, aztán lassanként halványodik, hogy átvegye a helyét a finom szürkület, majd az esti fények, és végül az éjszaka. Alig észrevehető a változás, amíg egyszer csak fel nem kiáltunk: te jó ég, már teljesen besötétedett! Kapcsoljunk gyorsan lámpát!

A munkahelyi kiégés folyamatában és azt követően vettem észre magamon, hogy fokozatosan, egyre jobban bezárkózom.

Míg korábban rendszeresen jártam különböző társadalmi eseményekre, vacsorákra, megnyitókra és mindenhova, ahol emberekkel találkozhattam, észrevettem magamon, hogy egy-egy kötelező megjelenés nem kellemes izgalommal tölt el, hanem már napokkal előtte gyomorgörcs tör rám, ha csak eszembe jut. Olykor komolyan össze kellett magamat szedni ahhoz, hogy egyáltalán el tudjak indulni, és még nagyobb erőfeszítést igényelt a kedves, önfeledt, könnyedén csevegő szerep alakítása. Jól játszottam, a közönségem nem vett észre semmit a belső feszültségből. Meghallgattam, hogy milyen jó engem látni, mert én mindig sugárzom. Ennek örültem. Akkor még megvagyok. Valahol. Magam elől egy kicsit elrejtőzve.

Tömegrendezvény? Kizárva! Koncerteken hátul vagy oldalt szélen álltam, előzőleg alaposan felmértem, merre van a kijárat. Színház? Legszélső ülés vagy páholy. Ha valaki kérdezte, miért, mosolyogva mondtam, hogy a lábaim nem férnek el a szűk széksorokban, a szélén kényelmesen kinyújthatom. Volt persze úgy, hogy beljebb ültem, minden oldalról emberek között… Olyankor a lélegzetemre figyeltem, és elmondtam magamnak százszor is, hogy nincs semmi baj, hiszen lám, lélegzem, van elég levegő, és bátorítottam magam, hogy figyeljek a darabra.

Idegen kávézóba besétálni egy találkozóra? Igyekeztem úgy rendezni, hogy mindenhova valakinek a társaságában menjek, csak ne kelljen egyedül belépnem nyilvános helyre.

Még mielőtt azt kérdeznéd magadtól, hogy hogy tudtam így élni, megnyugtatlak: ez a fajta szorongás nem volt egyforma erővel jelen minden napomon, minden órában. Voltak helyzetek, amikre már tudatosan úgy készültem, hogy elfogadva az új – ámbár nem tetsző – igényeimet, megteremtettem magamnak azokat körülményeket, amelyekben nyugodtnak érezhettem magam. (pl. színházjegyek vásárlása).

És volt, amikor belazultam, és jókedvűen élveztem a színházat vagy a társaságot, ha sikerült túljutnom a félelmeimen, görcseimen.

Időbe telt az is, hogy megfogalmazzam magamnak, mi is zajlik valójában. Hogy elismerjem: itt valami nem stimmel. Hova tűnt az önfeledt társasági lény, aki voltam?

Az éveken keresztül megtapasztalt nagy feszültség, érzelmi stressz sok mindent formált bennem, és számos olyan tünetet kellett megtapasztalnom, amelyekről korábban azt gondoltam, soha nem lesz velük dolgom.

Örömmel jelentem, mára a fojtó rémület már a múlté, a szorongás legszorítóbb tünetei közül csak nyomokban kísér néhány. Még mindig jobban szeretek szélen ülni … de lehet, hogy csak túlságosan hozzászoktattam a lábaimat a kényelemhez. 

Miért osztom most ezt meg?

Akik hozzám fordulnak segítségért, megtisztelnek a bizalmukkal: elmondják, mitől félnek, és az egyik legmeghatározóbb érzés sokak számára az, hogy ezekkel az élményekkel egyedül vannak a világban, mert hát nyilván csak azok szoronganak, akikkel valami komoly gond van. És akkor most vele komoly gond van vagy ez még lehet normális? És el is múlhat? És ő még élhet teljes életet?

Igen: gond van, és igen, normális. A lelkünk segítségért kiált. Igen, elmúlhat, ha teszel érte. És igen, élhetsz még teljes életet. Olyat, amelyben a szorongás élménye egy gazdagító tapasztalattá szelídül, és egy jó emlékeztető marad arra, hogy figyelj Magadra.