Néző-, halló-, vagy érzékelési pont váltás?

A bennünket körülvevő világ főként audio-vizuális irányultságú. Videók, hanganyagok, tévé, rádió, internet, óriásplakátok, zajok özöne áraszt el bennünket nap mint nap. Tudjuk azt is, hogy vannak emberek, akik inkább vizuális típusok, könnyebben tudnak megtanulni valamit, ha látják, terveik vízió-szerűen megjelennek előttük, beszédükben az „így látom, te hogy látod?“, elképzelni, stb.

Szavak dominálnak. Vannak, akik inkább a hangokra érzékenyek, ők belső sugallatra hivatkozva hoznak meg döntéseket, nagyon érzékenyek a mások által használt beszédtónusra, a kimondott szavakon túl meghallják a kimondatlan vibrálást a hanglejtésből.

És vannak az ún. kinesztetikus típusok, akik az életet elsősorban a testi érzeteken keresztül tapasztalják meg. Ők azok, akik arról emlékeznek egy-egy eseményre, vagy arra, hogy valami hol történt, hogy ott éppen fáztak, vagy melegük volt, esetleg éhesek voltak, vagy éppen idegesek.

Minél kényelmesebb számunkra ennek a 3 különböző csatornának a használata, annál többet tapasztalunk meg az életből, annál színesebbnek, gazdagabbnak érzékeljük, látjuk és halljuk a bennünket körülvevő világot.

Sokszor hallom, hogy a nyelvtanuláshoz hasonlítják annak a készségünknek a fejlesztését, hogy felismerjük, ki milyen szavakat használ, és annak megfelelően úgy tudjuk igazítani a mondandónkat, hogy a másik meghallja, és így eredményesebb lesz a kettőnk közti kommunikáció.

Most azonban annak a fontosságát szeretném kihangsúlyozni, hogy miután felismertük a saját erősségünket, hogyan és miért érdemes megnyitni magunkat arra, hogy a világból más csatornákon keresztül is tapasztaljunk. Miért jó az nekem, ha nemcsak látom, hanem hallom is ugyanazt az élményt? Miért jó nekem, ha nemcsak látom, hallom, hanem érzem is? Mert gazdagít, és mert élménygazdagabbá válik valami, amit eddig csak egy oldalról ismertem.

Olyan sokan keresik az izgalmakat, az új felfedezéseket, és elmennek érte a világ végére is – akár szó szerint, akár képletesen – hogy valami újat, inspirálót találjanak, amiből feltöltődhetnek, ami képes ideig-óráig kiszínezni a már megfakult képeket. Nem az a baj, hogy ezt keresik, hanem az a baj, hogy egy idő után ez a keresgélés már nem hozza meg a kívánt eredményt. Már csak rövidebb ideig hat az, ami régebben még jól működött, már nem okoz akkora örömet.